Otthon, a szüleimnél, eleinte nehéz volt, különösen az, hogy hiányzott a gyülekezet. Hiányzott az életem. Egy évig ágyban feküdtem és alig mozoghattam. A mozgás számomra az volt, hogy kiugráltam két mankóval a fürdőszobába és vissza. Most visszanézve hálás vagyok Istennek, hogy egy olyan időt adott nekem, amikor semmi mással nem kellett foglalkoznom csak Vele. De az első időben, sokat sírtam (titokban) Istennek. Más az, amikor ott vannak körülötted az emberek és te építed őket, fontos, hogy erős legyél, de amikor egyedül vagy és jönnek a kivetítések, hát az kemény dolog.
A mi néha feldühített, az a hazugságok. Az öt év alatt, amíg a főorvos megpróbálta valahogy rendbe hozza a lábam, 2-szer, 3-szor előfordult, hogy valami vírus támadta meg a lábam, vagy a fém alatt elkezdett rohadni a hús. Ilyenkor nagyobb volt az esély arra, hogy levágják a lábam. Ezt persze akkor nem tudtam, ez mindig kicsivel később derült ki a számomra. 2005 márciusában benne voltam egy ilyen helyzetben. A lábamba betett fém alatt a hűst megtámadta egy vírus és a lábam rothadásnak indult. Én ebből csak annyit észleltem, hogy hólyagok keletkeztek a lábamon, majd egy idő után kifakadtak és egy váladék folyt ki belőle. A gyülekezetemben elterjedt az a hír, hogy félek, hogy amputálják a lábam. Egyik tesó hívott fel a másik után és én kezdtem dühös lenni a hamis hír miatt. Mármint, hogy félek. Egy jegyzetemben ezt írtam le akkoriban: „2 napja megint felhívott valaki és újra el kellett magyaráznom mindent. Ez újra kihozta belőlem a haragot. Haragot a hamis hír ellen, ami miatt az emberek aggódnak értem. Az jó és építő, hogy az emberek imádkoznak értem, de jó lenne, ha a megfelelő dolgokért imádkoznának.”
„Akik ismernek (remélem) tudják, hogy nem félek attól, hogy levágják a lábam. Sőt, ezt már régen megbeszéltem Istennel. Ő úgy döntött, hogy megmenti a lábam. Vajon miért engedné meg, hogy levágják a lábam, ha egyszer már csodálatosan megmentette? Tudom, hogy nem fogja. Ha meg megengedi, akkor is az ő nevét fogom felemelni és dicsőíteni, mert az egész életem az Ő kezében van.”
A másik dolog, amivel néhány tesó „elbátortalanított”, amikor kedvesen ajánlottak egy másik orvost, mert hát túl hosszúnak tűnt nekik a dolog (akkor mit szóljak én). Elhiszem, hogy mindezt csupa jóindulatból és szeretetből tették, csak azt nem értették meg, hogy én tudtam, hogy jó helyen vagyok, a megfelelő orvosnál. Isten mindig a legjobbat adja nekünk és én a legjobb helyen voltam. De mivel ezek a drága tesók telebeszélték a fejem, kezdtem hitetlen lenni. Az egyikük elmondta, hogy kint Bécsben, az ottani gyülekezetben van egy orvos, aki éppen ilyen roncsolt lábszárakra specializálódott. Menjek ki, beszéljek vele, mert ő biztos tud nekem segíteni. Akkor már teljesen bizonytalan voltam az orvosommal kapcsolatban, tehát nekiláttam megszervezni a dolgot. A szüleim kivittek Bécsbe, a pásztorom pedig eljött velünk, hogy fordítson. A bécsi kórház gyönyörű volt. Hatalmas nagy, az előtere kb. mint egy hatalmas áruházé, csak sok-sok beteg sétálgatott a boltok között. Felmentünk a 85-ik emeletre. Minden szoba csillogott-villogott, 2-3 ágyas szobák, felszerelve tv-vel. Már kezdtem magam beleélni, hogy itt leszek egy darabig és milyen jó lesz nekem, amikor előkerült a doki és nekiállt átnézni na leleteim és megnézte a lábam. A végén ennyit kérdezett: „Minek jöttem ide? A főorvosom gyönyörűen helyrerakta a lábam. Ennél szebben ő sem tudta volna megcsinálni!”. Ettől kezdve mondhatott nekem bárki bármit. Isten hatalmasan bebizonyította, hogy amit Ő mond az úgy van. Nem azt kell elhinnem amit az emberek, hanem, amit Ő mond.