Szóval kis kitérővel vissza a balesetemhez. Hónapokkal előtte felkészített rá Isten. Néha amikor taxival mentem haza, azon gondolkoztam, hogy mi lenne, ha balesetem lenne. Eldöntöttem, hogy akkor is Isten lesz az első. Így amikor megtörtént a dolog, könnyen át tudtam neki adni az egész helyzetet és tudtam, hogy az Ő tökéletes akaratában leszek, bármi is fog történni.
Az első három hónapot bent töltöttem a kórházban. Ha jól emlékszem a 3 hónap alatt 3 műtétem volt. A nővérek tündéri aranyosak voltak. Egyetlen egy nővérrel gyűlt meg a bajom, de nála látszódott, hogy nem szereti a munkáját. Az orvosok végezték a munkájukat, de nem nagyon szerették ha panaszkodtál. Egyetlen egy orvosnál tudtam, hogy ha megkérdezi, hogy vagyok, akkor tényleg érdekli is, szeretné tudni. Az egyik este ez az orvos volt ügyeletben és megbeszéltük, hogy mivel napközben kicsit rosszul voltam, ha az éjszaka folyamán bármire szükségem van, nyugodtan szóljak neki. Éjfél körül felébredtem és úgy éreztem, hogy szükségem van valakire, aki megérti min megyek keresztül és ha mást nem, csak megszorítja a kezem. Kicsi erőt add továbbmenni. Furcsa volt, mert imádkozni nem tudtam, és egyre jobban kétségbeestem a jövőmmel kapcsolatba. Csengettem a nővérért. Semmi. Senki nem jött. Már vagy 20 perce vártam, amikor berobbant az a nővér, akin látszott, hogy nem szeret itt dolgozni. Kértem, hogy szóljon a dokinak. Ő megkérdezte mi a problémám? Én tudtam, hogy nem mondhatom el, mert egyáltalán nem értené meg. Hát sóhajtottam egyet és mondtam, hogy rendben, nem kell szólni. Arra nem emlékszem, hogy ezek után mi történt, valószínű, hogy Isten kegyelmes volt és elaludtam. Másnap reggel a főorvos úr jött átkötözni, amit már írtam, hogy nem egy kellemes dolog. (12 kis lyuk a lábamban, amit alkohollal kitisztítanak). Nem volt jókedvem azon a reggelen, és ami bántott, hogy senkit sem érdekelt. Amikor elkezdték a sebeimet tisztítani, egy könnycsepp legördült az arcomon. A főorvos úr rám nézett, és azt mondta, hogy hagyjam abba a sírást, mert hallotta, hogy éjszaka is hisztiztem. Na itt elcsattant az agyam. „Azt sem tudja mit beszél! MI? Hogy én hisztiztem? Na, ti sem hallottatok még engem hisztizni!!!!” - gondoltam. Kb. pár napja lehettem a kórházban, ami azt jelentette, hogy csak feküdni tudtam. Annyira mérges lettem, arra a mit mondott, hogy elkaptam a fejem felett lévő kapaszkodót, felhúztam magam és a dokim szemébe nézve azt mondtam: „Akkor sírok, amikor én akarok! Ha fáj, amit csinál, akkor igenis megengedhetem magamnak, hogy sírok!” Visszafeküdtem, és elfordítottam az arcom. A szobában vágni lehetett a levegőt. Síri csend. A doki bocsánatot kért. Én is elnézést kértem, és elmondtam neki, hogy rossz éjszakám volt. A kötözés után nem sokkal bejött vizitre a kedvenc orvosom és megkérdezte: „Hogy vagy?” Na itt tényleg elsírtam magam. Mondtam, hogy rossz éjszakám volt és ő meg megkérdezte, hogy miért nem hívtam. Én elmondtam, mi történt éjszaka. Látszott, hogy nagyon mérges lett. Abbahagyta a vizitet, kirobogott. Én nem tudom, hogy ezek után mi történt, de ez a nővér, ez a nap után, ha bármit kértem, azonnal megcsinálta.
Ha már a kedvenc dokimról írtam; nagyon sokat húztuk egymást. Mint már írtam a fixatör nagyon nehéz volt. Amikor a főorvos úr minden reggel átkötözött, a kötözős nővér tartotta a lábam és sokszor a kötözés végére csorgott róla a víz. Szóval a kedvenc dokim, egyik reggel bejött, és kijelentette, hogy holnapra fel kell emelnem a lábam. Én azt mondtam; rendben! Persze, meg sem bírtam mozdítani, nemhogy felemelni. Isten akkoriban egy olyan hölgyet tett a szobámba, akinek az anyukája gyógytornász volt. Aznap bejött meglátogatni a lányát, és én elmeséltem neki a doki parancsát. A néni elmagyarázta, hogy mivel a balesetem miatt sok izom hiányzik a lábamból, ezért nem tudom azokat az izmokat használni, így egy kicsit másképpen kell felemelnem a lábam. Megmutatta, hogy melyik izomra koncentráljak és mehet.... Kis koncentrálás, és már fenn is volt a lábam. Másnap reggel vártam, hogy jöjjön a vizit. Amikor a dokik bejöttek, figyelmet kértem, elmondtam, hogy volt egy házim és be akarom mutatni. Kis koncentrálás.... és emelés!!! A orvosok elámultak. Aztán a kedvenc orvosom rátámaszkodott a lábamra és azt kérte tőlem, hogy na így emeljem fel a lábam, ha tudom. Kis ima, kis koncentrálás.... és emelés. „Mindenre van erőm Krisztusban, aki engem megerősít!”
Volt egy kék hajú műtős fiú, akivel szintén sokat nevettünk. Mivel sok látogatóm volt, rengeteg plüss állatkát kaptam. P. Vreeland amikor bejött hozzám látogatni, hozott egy kisbárányt, ami mindig a fejem felett lógott, hogy emlékezzek rá, hogy Krisztusra kell nézni. (Jézus, Isten bárány). Az egyik reggel, amikor felébredtem, ránéztem a bárányomra és látom, hogy a bal lába gipszben van. Kiderült, hogy a műtős srác éjszaka, amíg aludtam, elvitte a lábam és begipszelte.
Egyszer egy olyan bábut kaptam, egy madarat, amivel csipogni lehetett. Őt a nővérek vitték el, szintén bekötötték a lábát, kis kosarat kapott, sőt még kórlapot is. Az orvosok pedig nemcsak rólam akartak tudni, hogy volt e lázam, minden rendben van-e velem, hanem a madaram kórlapját is hűségesen vezették.
P. Vreelandre visszatérve. Ő már nem Magyarországon élt, hanem visszament Amerikába, csak vissza kellett jönnie egy műtétre. Nagyon megáldott, hogy fájós lábbal, bejött meglátogatni. Ő egy nagyon drága pásztor az életemben. Még a 90-es években együtt szolgáltunk Székesfehérváron. Amikor általában bejöttek a látogatók, és megkérdezték, hogy hogy vagyok; széles mosollyal válaszoltam, hogy: Jól! És ez volt az igazság. De amikor P. Vreeland kérdezte, ő egyenesen a szemembe nézett, és a válaszom után még egyszer megkérdezte: „Azt kérdeztem: Hogy vagy?” Abban a pillanatban nem láttam mást, mint Krisztust és elsírtam magam. Ez nem egy egyszerű sírás volt. Ha már voltál Isten jelenlétében úgy, hogy annyira megérintett, hogy elkezdtél sírni, akkor tudod miről beszélek. Isten szeretetének a hatalma volt ott. Ezek a szeretet szavai voltak. Akkor a pásztor elkezdett Jézusról beszélni, elmondta, hogy Ő Isten báránya (azért hozott nekem bárányt), és mindig minden alkalommal nézzek őreá.
Itt le kell írnom valamit. 4Mózes 21 fejezete beszél a rézkígyóról.
„És a népnek lelke megkeseredék útközben.És szóla a nép Isten ellen és Mózes ellen: Miért hoztatok fel minket Égyiptomból, hogy meghaljunk e pusztában? Mert nincsen kenyér, víz sincsen, és e hitvány eledelt útálja a mi lelkünk.
Bocsáta azért az Úr a népre tüzes kigyókat, és megmardosák a népet, és sokan meghalának Izráel népéből. Akkor méne a nép Mózeshez, és mondának: Vétkeztünk, mert szólottunk az Úr ellen és te ellened; imádkozzál az Úrhoz, hogy vigye el rólunk a kígyókat. És imádkozék Mózes a népért.
És monda az Úr Mózesnek: Csinálj magadnak tüzes kígyót, és tűzd fel azt póznára: és ha valaki megmarattatik, és feltekint arra, életben maradjon.
Csinála azért Mózes rézkígyót, és feltűzé azt póznára. És lőn, hogy ha a kígyó valakit megmar vala, és az feltekinte a rézkígyóra, életben marada.” 4Mózes 21: 4-9
Érdekes volt, hogy amikor először megláttam a lábam semmi baj nem volt. Jobban kiakadtam azon, hogy a bokám milyen dagadt, mint azon, hogy nincs térdem. De volt egy pont, amikor jött a kétségbeesés. Mi lesz velem? Volt egy életem, ami a múlté, hogyan tovább? Isten emlékeztetett erre az részre: Nézz a rézkígyóra! Nézz Jézusra! Így, amikor jött a kétségbeesés, direkt a plafon, vagy az ablak felé, fordítottam a fejem és elkezdtem imádkozni, vagy dicsérni Istent. Ami még nagyon bevált, főképp, amikor a fájdalom miatt, vagy mert egész nap a hátadon fekszel és fáj mindened, nem tudsz aludni, gyorsan elővettem a CD lejátszóm, bekapcsoltam egy üzenetet. Sok – sok P. Stevens üzenet altatott el akkoriban.