A kórházban
5 évembe és 11 műtétbe került az, hogy megmaradt a lábam, igaz térd nélkül. Nagyon elevenen él bennem a kórházban töltött első három hónap. Olyan fontos, hogy hogyan bánunk emberekkel, mivel emlékezni fognak ránk. Én is fogok írni jó és rossz dolgokat. Kedves, a munkájukat, az embereket szerető nővérekről, és olyanokról, akinek ez csak ez egy munka volt. Púp a hátukon.
Az első műtét utáni éjszaka hosszú és fájdalmas volt. Már írtam, hogy egy elég tevékeny gyülekezetbe járok, ahol megvolt a szolgálatom. Aztán hirtelen ott találom magam egy kórházi ágyba, teljesen kiszolgáltatva másoknak. A lábamba fixatör, ha mond ez valakinek valamit. (Nem is biztos, hogy így kell leírni!) Ez egy fémből készült szerkezet. Hat fém, vékony rúd átszúrva a lábamon, a bokámnál három, és a combomban három, és ezek a rudak vannak összekötve más fém rudakkal, amik fixen tartják a lábat. Mivel túl nagy volt a roncsolás, nem gipszet, hanem ezt a fém szerkezetet rakták rám. Szóval ott fekszem, kiszolgáltatva, emiatt a szerkezet miatt a hátamon egész éjjel. Nem elég, hogy nem tudok mozogni, kezd elmúlni a fájdalomcsillapító hatása is. Az éjszaka folyamán még kétszer kaptam fájdalomcsillapítót, aztán közölték velem, hogy ennyi volt. Nem adhatnak többet, mert ez egy erős gyógyszer. Próbáljak meg aludni! Hát ez nem esett valami jól! Már nem emlékszem mennyire fájt a lábam, de az érzésre jól emlékszem, ami ezután a hír után jött. Egyedül éreztem magam, kiszolgáltatva, magányosan, segítség nélkül. Így odafordultam ahhoz, aki tényleg tud segíteni. Imádkoztam. Aztán elgondolkodtam. Fogalmam sincs meddig tart ez a dolog. Meddig fogok itt lenni, mi fog történni velem, min megyek majd keresztül? Akár sírok, akár nevetek az idő ugyanolyan ütemben fog haladni. Nem szeretek sírni. Nevetni akarok. Kértem Istent, hogy adjon nekem humorérzéket ehhez az egész helyzethez. Aztán elaludtam. Isten hűséges volt és válaszolt a kérésemre. Sőt ennél sokkal többet tett. Másnap reggel behoztak egy kis szerkezetet és rám kötötték. Elmondták, hogy innentől kezdve ez fogja nekem adagolni a fájdalomcsillapítót, és ne ijedjek meg, deréktól lefelé semmit nem fogok érezni. Kiderült, hogy amikor az orvosom meghallotta, hogy én mennyit szenvedtem éjszaka, szerzett nekem egy ilyen kis szerkezetet. Nagyon hálás voltam Istennek. Mikor a pásztorom és egy csoport ember bejött látogatni, széles mosollyal tudtam őket fogadni. Amikor két hét múlva leszedték rólam ezt az adagolót, már semmiféle fájdalmat nem éreztem.
Minden reggel átkötöztek. Ez egy elég fárasztó procedúra volt. Kitisztítani a sebeket (alkohollal, ott ahol átszúrtak – ez 12 nyílt kis lyukat jelent), átkötözni a térdem helyét, majd tiszta kötést rakni az egész lábra. Mivel ez a fixatör rajtam volt, eléggé bonyolulttá tette a dolgokat, habár gyorsan és profin dolgozott a dokim és a kötözős nővér. Az első alkalommal a doki akkor jött átkötözni, amikor pont ott volt a pásztorom. Miközben kötözött, megkértem, hogy ha nekem nem is mondja el, hogy mi a helyzet a lábammal, szeretném ha a pásztorommal közölné, mert ő tud imádkozni értem. A doki rám nézett és megkérdezte: Mi rosszat követet el, hogy Isten így bünteti? Én válaszoltam: „Isten nagyon szeret engem! Nem tudom miért történt, de tudom, hogy egy nagy áldás lesz a számomra, mert Ő szeret engem!” A doki kiment és beszélt a pásztorommal. Később tudtam meg, hogy habár összerakta a lábam, 30% esélyem volt, hogy megmarad. A térdem elkezdett feketedni, és az orvosom pedig aggódni. Ugyanis, ha a balesetem után vágják le a lábam, az a térdemnél történik. Most már a combomnál kellett volna levágni. Én mit sem tudtam erről. Örvendeztem és bátorítottam azokat az embereket, akik bejöttek látogatni.