A szüleimre igazán büszke vagyok. Igaz, hogy nem hisznek Krisztusba, de nagyszerű emberek. Végig ott álltak mellettem. A mamám elmondta, hogy az ijedségére nagy megnyugvás volt a gyülekezetem hozzáállása. Ők vidéken élnek és egy héten egyszer tudtak feljönni Budapestre, a kórházba. A mamám mégis nyugodt volt, mert tudta, hogy minden nap bejön hozzám valaki, és gondoskodik rólam. Ez tényleg így volt: néha annyi gyümölcslevem, gyümölcsöm, csokim volt, hogy kénytelen voltam elosztogatni. A főorvos azon nevetett reggelente, hogy míg mindenki a kórházi kosztot ette, addig az én ágyamon olyan bőséges reggeli volt, mint a királyoknál. Paradicsom, paprika, padlizsánkrém, sajt... amit csak akartam. Ilyen helyzetben ugye nem csoda, hogy nem akartam, vagy nem tudtam panaszkodni. Volt egy fiú, akivel arról beszélgettünk, hogy mennyire kiváltságosak vagyunk. És tényleg ezt éreztem. Szóval a kórházban töltött első 3 hónap izgalmas volt. Eleinte sokszor néztem az órát szerdán és vasárnap, és percre pontosan tudtam mi is történik. Vágytam arra, hogy ott legyek az Istentiszteleten, és néha nehéz volt elfogadnom, hogy most nem lehet. Ilyenkor nem lehetett velem beszélgetni, mert bekapcsoltam gyorsan egy üzenetet, hogy inkább arra figyeljek, mint a gondolataimra. Azt hiszem 2 hónap múlva a főorvos úr megengedte, hogy kivigyenek egy hétvégére. Úgy mentem a barátnőm kocsijában, mint aki most látja először a várost. 2 hónapig nem láttam mást, csak a szobám falát, és most kint vagyok – nagyon izgalmas volt. De még izgalmasabb volt, amikor elmehettem végre az Istentiszteletre. Emlékszem, annyira izgultam, hogy alig lehetett hozzám szólni. Mint aki először megy a randira. A szívem a torkomban dobogott és alig vártam, hogy elkezdődjön. Akkor értettem meg, hogy mennyire megszokott voltam a gyülivel kapcsolatba. Isten azt szeretné, ha mindig egy egészséges izgalommal mennék a gyülibe, hiszen ott Vele találkozzunk. Ő akar hozzánk szólni, és tanítani, felkészíteni a szívünket.
3 hónap múlva hazaengedtek a családomhoz. Otthon, a szüleimnél eleinte nagyon nehéz volt. Fenn Budapesten naponta találkoztam a tesókkal, lent a szüleimnél hetente egyszer, ha volt idejük meglátogatni. (Itt kell megjegyeznem, hogy ezek a hetente egyszeri látogatások nagyon sokat jelentettek nekem és a családomnak is.) Sokat segített, amikor Isten arra kért, hogy nézzem úgy ezt a helyzetet a családomnál, mintha szanatóriumba lennék. Akkor megvettem az első laptopom és elkezdtem P. Stevens kis könyveket fordítani. Jót tett nekem: gyakoroltam az angolt, üzenetet olvastam, és nem is értem miért, de amikor valakivel beszélgettem telefonon, a válasz mindig pont az az üzenet volt, amit éppen fordítottam. Így lett egy szolgálatom: ezeket az üzeneteket emailban továbbküldtem embereknek, akik nem tudtak angolul. Nagyon hiányzott a gyüli, de így egy kicsit könnyebb volt elviselnem a helyzetem.