Elhívás

Volt egy pont az életemben, amikor Isten megmutatta, hogy miért is történt velem ez a dolog, attól függetlenül, hogy nem tettem fel neki ezt a kérdést. A 90-es évek elején, amikor elkezdtem Biblia iskolába járni, az egyik Pásztorral, P. Tommal, elmentünk kórházakba, kicsit bátorítani a betegeket. Énekeltünk és beszélgettünk olyanokkal, akik érdeklődtek. Bennem mindig volt egy küszködés: ott feküdtek ezek a nénik, bácsik az ágyukban, azt sem tudtam min mennek keresztül, és olyan furcsa volt beszélnem Krisztus szeretetéről. Abszolút megértettem a válaszukat, ami sokszor az volt, hogy könnyű neked, téged szeret Isten, egészséges vagy. Így nemsokára abbahagytam ezt a szolgálatot, mert nem éreztem őszintének a mondanivalómat. Amikor megtörtént a baleset és ott feküdtem a többi beteg között, elememben éreztem magam. Most nem jöhettek ezzel a szöveggel, hogy: nem tudom min mennek keresztül. Igenis tudtam. Ott voltam teljesen kiszolgáltatva másoknak. 1 teljes évig a hátamon feküdtem, éjszaka 2 óránként felkeltem tornázni, majd visszaaludtam. Ünnepnapnak számított, amikor egy éjszaka 8 órát aludtam. A műtétek után senkit nem tűrtem meg magam körül, csak a szüleimet. Amikor kiugráltam a fürdőszobába, két mankóval, utána olyan fáradt voltam, mintha egy órát kocogtam volna. De a legrosszabb az volt, hogy teljesen ki vagy szolgáltatva másoknak. Ez még otthon tűrhető volt, mert a szüleim teljes mértékben ott voltak mögöttem. De a kórházban más volt a helyzet. Mivel nem látjuk a szobából, hogy mi történik a folyóson, azt sem lehetett látni, hogy a nővéreknek mennyi munkájuk van. Te csak arra lettél figyelmes, hogy csengettél valamiért, és telik az idő, és csak nem jönnek. Szóval sok-sok türelemre és megértésre volt szükségünk.
Ott tartottam, hogy mivel átéltem, hogy milyen kórházban, magatehetetlennek lenni, a betegek csüngtek a szavaimon. Különösen, amikor látták, az örömöm. Sokan nekem tulajdonították, és meglepődtek, amikor elmeséltem, hogy én egy sírós, befelé forduló valaki voltam, akit nehezen lehetett megszólaltatni. Isten volt az, aki megváltoztatott, és aki odaadta az Ő örömét nekem. Emlékszem egy nénire, aki aznap reggel tudta meg, hogy levágják a lábát. Ott álltam az ágya mellett, fogtam a kezét, és hallgattam a kétségbeesett szavait. Megmondom őszintén, nem tudtam, hogy mit mondjak neki. Csak fogtam a kezét, hallgattam és közben imádkoztam. Aztán bejött egy nővérke, elkezdte beágyazni a mellettünk lévő ágyat, és gondolom hallotta a néni panaszáradatát. Aztán csak ennyit mondott a néninek: „tessék csak erre a lányra figyelni, neki is majdnem levágták a lábát!” A néninek kikerekedett a szeme, rám nézett és elhallgatott. Én elmondtam a történetem, az elhatározásaimat, vigasztaltam és ötleteket adtam a továbblépésre. Még az evangéliumot is sikerült megosztanom vele. Nem tudom mi lett a nénivel, de azt láttam, hogy teljesen megnyugodott és megbékélt a helyzetével. Egy másik alkalommal betettek egy olyan szobába, ahol 6-an voltunk. Volt egy nagyon gonosz néni közöttük. Folyamatosan gúnyolta az egyik nénit, aki beszélni nem tudott. Az első nap csak figyeltem, és egyre dühösebb lettem, de tudtam, hogy nem szólhatok. Végre eltelt az első nap. Másnap reggel hozták a reggelit. Az a néni, akit folyamatosan gúnyoltak, az egyik keze és az egyik lába volt eltörve. Szóval igazándiból semmit nem tudott csinálni. Meghozták a reggelit és valahogy úgy jött ki, hogy a nővérkének rengetek dolga akadt és nem tudott visszajönni, megkenni a kenyerét és odaadni neki. Isten adott egy ötletet. Felkeltem, odaugráltam a nénihez és elkezdtem megcsinálni a reggelijét. A szobában hirtelen nagy csend lett. Háttal álltam, de éreztem a tekintetüket. A gúnyolódót még aznap átköltöztették egy másik szobába, a többi néni pedig kinevezett szobafőnöknek. Én mondtam meg mindenkinek mit csináljon. A gyógytornász kiadta az utasítást, és az én felelősségem volt, hogy mindenki megcsinálj a napi gyakorlatát.
Ha most egy nehéz helyzetben vagy, ne ess kétségbe! Találd meg azokat a kis ajtókat, amiket Isten kinyitott neked, hogy szolgálj mások felé. Nem véletlenül vagy ebben a helyzetben. Neked szükséged van erre a helyzetre, Istennek szüksége van rád ebben a helyzetben, és másoknak szükségük van rád a te helyzetedben! Ha nehéz is, tegyél meg kis lépéseket és tudd, hogy ez is el fog múlni. A tél után jön a tavasz. A völgyből felfelé vezet az út. Menj tovább és eljön majd az a pillanat, amikor fenn leszel a hegytetőn és gyönyörködni fogsz a kilátásban, és azt fogod mondani, hogy megérte átmenni a völgyön.