Az életemben 2001 egy nagyon meghatározó év volt. Egy választó vonal, aminek a hatása a mai napig tart. Biztos, hogy sok minden történt ebben az évben, de én két dologra emlékszem. Az egyik egy májusi nap, amikor összetörték a szívem. Darabokra. Ott álltam éjszaka a sötét utcán, és a lelkem ordítozott, kiabált Istennel. Semmit nem értettem. Pedig utólag nem is olyan bonyolult: megengedtem valakinek, hogy játszon az érzelmeimmel. Isten pedig volt olyan hű és kegyelmes, hogy leleplezte ezt számomra. 9 év után hálás vagyok Istennek, hogy szétszakította ezt az egész kapcsolatot. Ez egy olyan időszak volt az életemben, amit én rossznak számítok, és nem is szeretnék sok időt tölteni azzal, hogy erre gondolok.
A másik dolog egy igazi áldás volt az életemben és mint már említettem, ez az egész életemre hatással volt és teljesen megváltoztatta. Lassan 14 éve voltam keresztény, 10 éve egy olyan gyülekezetbe jártam, ahol Isten Igéje volt a középpont. Bejártam Magyarországot, missziós utakra mentem, pantomimeztem, eljártam evangélizálni, konferenciákra, szóval egy nagyon aktív keresztény életet éltem, amit egyszerűen csak élveztem. Élveztem Istennel az életet, a közösséget, a gyülekezetemet az összes jó és rossz napokkal együtt. Élveztem, ahogy Isten formál, változtat, alakít az Ő képére. Szerettem nézni a munkát, amit elvégzett bennem. Aztán eljött ez a bizonyos nap: 2001. szeptember 10. Egy hétfő, amikor igazándiból otthon kellett volna maradnom, mert általában hétfőként nem dolgoztam. De az egyik barátom felhívott és megkért, hogy menjek már el hozzájuk, ha tudok, mert neki el kéne mennie és nem tudja kire bízni a gyerekeit. Szóval elindultam és egész délelőtt a gyerekekkel játszottam. Délután elindultam egy másik barátomhoz. Ahogy lefelé jöttem a dombról, egy kereszteződéshez értem. Láttam, hogy a velem szembe jövő kocsi nem áll meg, jobbról pedig egy másik kocsi próbál megállni, hogy ne ütközzenek össze. Tudtam, hogy baj lesz. Láttam, hogy baleset lesz ebből. Megfordultam és mivel az út szélén mentem, mert nem volt járda, megpróbáltam leszaladni az útról. Ahogy megfordultam, hallottam a csattanást és éreztem, hogy valami felkap és esek. Gyorsan végignéztem magamon, és láttam, hogy alsó lábszáram, egy kis darab húson lóg, és teljesen össze van roncsolva. Valahol tudtam, hogy még egyszer nem nézhetem meg, mert akkor kétségbe esek. Gyorsan elmondtam egy imát: „Istenem, ha te akarod meggyógyítasz, vagy le is vághatják, nekem mindegy. Legyen meg a te akaratod. Ez a te döntésed lesz, én meg veled megyek tovább, bármi is legyen.” Azt hiszed most, kedves olvasó, hogy erős voltam? Nem, nem voltam az. De tudtam, meg voltam tanítva rá, hogy Isten akarata sokkal fontosabb az enyémnél. Nézd meg Jézus életét: Ő mindig az Atya akaratát kereste. Ez a mi kiváltságunk, hogy nem kell a saját életünket élnünk. Élhetjük Krisztus életét.
Szóval az ima után elkezdtem az emberekkel foglalkozni. Nagyon izgatott lettem és vártam, hogy Isten mit hoz ki ebből az egészből. Az az ember aki elütött, odajött hozzám. Gyorsan megbeszéltük, hogy talán el kéne kötni a lábam. Levette az övét és rászorította a lábamra. Aztán összeroppant. Leült a földre. Én fogtam a kezét és bátorítottam, hogy minden rendben lesz. A mentő mindjárt megjön. Nem tudom, hogy meddig vártuk a mentőket. Az biztos, hogy a rendőrség már ott volt és én már többször megkértem őket, hogy szóljanak már nekik, hogy jöjjenek. Amikor végre megérkeztek, rájöttek, hogy ide rohammentő kell. De akkor én már nyugodt voltam. A mentők érkezése előtt, mindenre nekem kellett figyelnem. Tartanom kellett magam. De most: el is ájulhatok, vannak itt olyan emberek, akik tudják mit kell tenni. Elkezdtem telefonálgatni. A gyülekezetemnek, hogy imádkozzanak értem, a szüleimnek, hogy ha tudnak jöjjenek el a kórházba, a barátaimnak, a főnökeimnek. Senkinek nem mondtam részleteket, csak annyit, hogy balesetem volt, igen; súlyos és imádkozzanak. De mindezt olyan nyugalommal mondtam, ami csak Istentől jöhet. Senkit sem akartam pánikba ejteni. Minek? Én sem tudtam mi van velem!
Amikor megjött a rohammentő, az orvos elmondta, hogy el fog altatni. Én el sem tudtam hinni? Micsoda? Még sohasem utaztam száguldó mentő autóba, pláne ha szirénázik is? Nem akarok elaludni! De elmagyarázta, hogy ha nem altat el, nem tudnak megmozdítani, a fájdalom miatt, ami nagy lesz.
Pár szó a fájdalomról: sokan kérdezték, hogy nagyon fájt e? Milyen nagy fájdalom lehetett. Hát bevallom őszintén: én magam csodálkoztam, hogy amit láttam és amit éreztem az két különböző dolog volt. Láttam, hogy leszakadt a lábam, de a fájdalom kicsi volt. Azt hiszem ez Isten kegyelme volt.
Ott tartottam, hogy megpróbáltak elaltatni. Az orvos elkezdte keresni a vénám, és minden tiszteletem az övé, mivel a kezem már tiszta fehér volt. Mint később kiderült, rengeteg vért vesztettem. Már nem is a térdem volt a tét, hanem az életem – de erről akkor még mit sem tudtam. Az orvos sűrű bocsánatkérés közepette szurkált, és talán harmadik vagy negyedik alkalommal sikerült találnia vénát valahol a jobb lábamon. Aztán szép lassan elaludtam.
A kórházban ébresztettek fel egy pillanatra, és megkérdezték, hogy beleegyezek e abba, hogy levágják a lábam? Én igent mondtam és aláírtam a papírokat. Aztán már csak a műtét végén ébredtem fel, amikor kitoltak a műtőből. Megnéztem a lábam és ott volt. Megkérdeztem az orvosom, hogy hogy sikerült a műtét? Ő morgott egy kicsit és elment. Azt tudni kell az orvosomról, hogy mivel katonai kórházban voltam, és ő ezredes volt, kicsit kemény ember volt. De nagyon jó sebész. Isten mindig a legjobbat adja nekünk.