A gyülekezetem hatalmas áldás volt a számomra. Az emberek egymást váltották. Reggeltől estig volt látogatóm. A nővérek pár nap múlva szóltak, hogy beszéljek már a barátaimmal, hogy csak délután jöjjenek, mert nekem délelőtt pihennem kéne. Jól éreztem magam. Emailok, levelek jöttek a világ minden tájáról. Jó volt az a tudat, hogy ennyi ember gondol rám. De ugyanakkor láttam, hogy ezeknek az embereknek, akik eljönnek meglátogatni, mennyi gondjuk, bajuk van. Úgy tűnt, mintha Isten leültetett volna és kérte, hogy figyeljek oda ezekre a dolgokra. A balesetem előtti pár évben sokat dolgoztam. Igazándiból a munkám lett a szolgálatom is. Emiatt a gyülekezetembe lévő emberek kissé hátra kerültek. Isten itt mintha figyelmeztetett volna, hogy ne felejtkezzek el róluk sem. Az egyik néni a szobámból hívta fel rá a figyelmem arra, hogy észrevette, hogy hozzám tanácsot kérni jönnek az emberek. Mindenki nekem panaszkodik, én meg bátorítom őket.
Sokan megkérdezték, hogy tudom-e, hogy miért történt a dolog. Őszinte leszek: nem és nem is érdekelt. Ahhoz, hogy ezt megérts el kell mesélnem a megtérésem történetét.
Én egy ateista családban nőttem fel. Nem is igazán volt gyerekkorom. Kisgyerekként az álmaimban éltem, ahol egy hős voltam, aki ment és megmentette az embereket. 6-8 évesen ez az álom kicsit átváltozott: Álmomban egy egy bátyám, aki nagyon szeretett. Fent a felhők felett volt a kastélyunk, ahol az apukánkkal együtt éltünk. Én mindig leszöktem a földre és valami bajba kerültem. Ekkor jött a bátyám és megmentett. (Na ki jön rá, ki volt a bátyám? :) 16 évesen lett egy barátom, ami mindenféle bajba sodort. Nem voltam belé szerelmes, csak mindenkinek volt barátja, hát legyen nekem is. 17 éves voltam, amikor már nagyon zavart, hogy én a család jó kislánya össze – vissza hazudozok mindenkinek. Bajban voltam és süllyedtem egyre lejjebb. Egyik este, én aki mindig fennen hirdette, hogy nincs Isten, ha meg van jöjjön és mutatkozzon be, felkiáltottam Istenhez: „istenem, ha vagy mutasd meg magad!” A nővérem akkoriban főiskolára járt és csatlakozott egy kórushoz. A kórus vezetője a Continentál Singers egyik énekese volt, és az egyik szolgálata az volt, hogy a főiskoláról hívta az embereket a koncertjére. A nővérem az én kis imám után nemsokkal hazajött és elújságolta, hogy hétvégén megy Budapestre egy koncertre. Nem volt valami jó kapcsolatunk akkoriban és én félve kérdeztem meg tőle, hogy esetleg elmehetnék e én is. Ő beleegyezett. A vonatút 2 órán át tartott. 8-an lehettünk, ebből 3-4 lány már keresztény volt. Az indulás után nemsokkal, az egyik hívő lány könyveket vett elő, szétosztotta és lehetett olvasni. Vagyis nem volt más választásom, mert mindenki elkezdett olvasni. A könyvem 3 hegymás fiúról szólt, akik hívők voltak és az egyik hegymászásuk során eltűntek. Ennyire emlékszem az egészből, mert nagyon untam az egész könyvet. Sokszor megemlítették Jézust, Istent és ez kicsit kiakasztott. (amikor azt írom, hogy kicsit, az azt jelenti, hogy nagyon!) A koncert jó volt, tetszett, nem történt igazándiból semmi említésre méltó. Mivel maga a zene nagyon tetszett, Istent persze kivettem belőle, elkezdtem járni rájuk. Azt hiszem, a negyedik alkalommal azonban történt valami. Az egyik dalnál, aminek a lényege az volt, hogy Jézus él, Ő feltámadt a sírból, egy csendes, halk, szelíd hang elkezdett beszélni hozzám. Nagyon megijedtem! Nem kívülről jött ez a hang, hanem bent volt a fejemben, és én nem tudtam, hogy mi történik velem. Ugyanis ez a valaki elmondta, hogy tudja az én kis mocskos titkaim, és elkezdte felsorolni. Tudtam, hogy ezek nem az én gondolataim, mert én mindig kárhoztattam maga. Ez a valaki pedig hihetetlen nagy szeretettel beszélt hozzám. Elkezdtem sírni, de gyorsan letöröltem a könnyeim, mert hát voltak körülöttem emberek, na és persze a tesóm is ott volt. Próbáltam kizárni ezt a valakit és odafigyelni a zenére. A koncert végén odamentem az egyik énekeshez és gratuláltam neki, hogy milyen jó volt ez az egész, aztán elsírtam magam. Leültettet és elmondta nekem az evangéliumot, amit 17 év óta először hallottam. Ami megérintett belőle: Ha én egyedül lettem volna itt a földön, Jézus akkor is eljött volna és meghalt volna értem. Ez a szeretett nagyon megérintett. Azt mondtam, hogy ez kell nekem. Így még soha senki nem szeretett. Feltétel nélkül, anélkül, hogy kihasznált volna. Tehát imádkoztunk. Aztán este Miskolcon újra átgondoltam ezt az egészet, ami történt velem. Tiszta fejjel, érzelem mentesen. Aztán letérdeltem és az egész életemet odaadtam Isten kezébe. Azt mondtam neki: Mostantól fogva Te irányítod az életem! Oda viszel, ahová akarod, azt teszel velem, amit akarsz! A tiéd vagyok!”
Néha, amikor át akarom venni az irányítást az életem felett, Isten mindig emlékeztet erre az imámra.
(Ha még nem ismered Isten szeretetét, kérlek nézd meg ezt a kis videót: http://www.youtube.com/watch?v=qLo8_TtCCl4 )