Kicsit visszamegyek megint a múltba. Miután elfogadtam Krisztust, először katolikusokhoz jártam, mert ott volt egy ismerősöm. Olyan érdekes volt, ahogy később visszagondoltam rá, hogy habár 17 éves voltam, Isten valahogy a 20-22 évesek közé tett be. Drága fiatal hívőket ismertem meg, akik nagyon komolyan vették Istent. Volt ott 2 testvér, akik orvosnak tanultak. Annyira megáldott az egyiknek a bizonysága. Ugyanis, mint elmondta, ő rendszeresen imádkozott a betegeiért. Az egyik este az egyik bácsi kopogtatott be hozzá, aki eddig lábra sem tudott állni. A bácsi könnyes szemmel, boldogan mutatta: „Nézze doktor úr! Járok!” A srác felnézett és mosolyogva csak annyit mondott: Persze, hiszen imádkoztam önért!”
Egy idő múlva, bizonyos okok miatt, Isten elvitt a Pünkösdi gyülekezetbe. 3 évig jártam oda. Akkor már nagyon szerettem volna Bibliaiskolába járni. A pünkösdi bibliaiskola nem volt nagyon erős vonzerő számomra. Érettségi kellett volna hozzá, (ami nekem nincs), és bentlakásos volt, ami meg nekem nem tetszett. Semmi gyakorlati dolog, csak Biblia tanulmányozás – ez nem én vagyok. Úgyhogy elkezdtem imádkozni Isten akaratáért. Akkor Kiskőrösről jött egy levél az ottani Pünkösdi gyüliből, hogy finnek jönnek hozzájuk a hétvégén, és énekelni, és szolgálni fognak. Szóval aki akar, menjünk. A gyülis fiatalokkal felkerekedtünk és leutaztunk Kiskőrösre. Mint utólag kiderült, ezek a „finnek”, csak P. Matti volt és egy csapat magyar, aki elkísérte. Így ismertem meg a gyülekezetet. P. Matti, hogy írjam le: elámultam. Ahogy prédikált, csak néztem ezt az embert, és arra gondoltam, hogy én még ilyen tiszta, szent embert nem láttam. A közelében akartam lenni. Krisztus csak úgy sugárzott az egész lényéből. Az ebédnél elmondta, hogy Budapesten augusztusban indítanak egy egy hónapos Bibliaiskolát. Amikor hazamentem, az egyik lánnyal, akinek szintén a szívén volt a Bibliaiskola, elhatároztuk, hogy felutazunk augusztusba és ezekkel az emberekkel leszünk egy hónapig. Sok konferencián voltam, sok-sok missziós úton, de ezt az első egy hónapot soha nem fogom elfelejteni. Sok minden kiakasztott, de Isten hihetetlenül szeretett minket ezeken az embereken keresztül. P. Love is ott volt egy csapat tizenévessel, és mit ne mondjak őt használta legjobban Isten akkor az életemben. Nem tudtunk beszélgetni, mivel nem értettem az angolt, de P. Love beszéd nélkül is átadta Isten feltétel nélküli szeretetét. A hónap végén kiderült, hogy szeptemberben elkezdenek egy 3 éves Bibliaiskolát. Az egyik pásztor felajánlotta nekem és a barátnőmnek, hogy ha feljövünk, akkor befogad minket az otthonába, amíg nem találunk rendes albérletet és munkát. P. Tom és a családja hihetetlen sokat segítettek nekem az első két évben.
A barátnőm teljesen belelkesedett, és elkezdett tervezgetni. Én nem voltam olyan lelkes. Nagyon jó munkám volt, amit nem akartam otthagyni és tudtam, hogy a családom nem fog lelkesedni az ötletért, hogy felköltözzem. Mivel nemrégen váltottam munkahelyet, gondoltam, hogy nem fognak rögtön elengedni. Tehát 3 dolgot kértem Istentől. Az első, hogy a főnököm egyezzen bele, hogy a munkakönyvemben ez legyen: felmondással távozott. Nem volt időm még egy hónapot ledolgozni. Másnap a főnökömmel 1 órát beszélgettem, ami igazándiból egy egy órás evangélizáció volt. Mindent tudni akart a hitemről, a döntésemről és aztán Krisztusról. Majd közölte velem, hogy holnapra írjak egy kérvényt, hogy felmondok, vagyis felmondással távozott, és mehetek.
A második, hogy a papám beleegyezzen, hogy felköltözöm Pestre. Ez számomra lehetetlennek látszott. Én voltam a papám kedvence, megvolt a terve számomra. Szóval, vettem egy nagy lélegzetet és elmondtam a tervem. A papám válasza ennyi volt: menj, de tőlem ne kérj pénz! Rendben!
A harmadik, hogy legyen egy kocsi, mert sok mindent akartunk felvinni magunkkal. A barátnőm kölcsön kapott egy kis kocsit és máris indulásra kész voltunk. Valamikor este 10 körül értünk P. Tom lakása elé, aki meglepődve nyitott ajtót. Nem gondolta volna, hogy mi komolyan gondoljuk azt, amit ő felajánlott. A feleségével gyorsan kipaterolták a lányukat a szobájából, és mi megkaptuk azt. Kb. 1 hónapig laktunk náluk és azóta is azon gondolkodom, hogy ők ezt hogyan bírták ki. :)
Hát így kezdtem el a Bibliaiskolát! A folytatás következik! :)

Otthon, a szüleimnél, eleinte nehéz volt, különösen az, hogy hiányzott a gyülekezet. Hiányzott az életem. Egy évig ágyban feküdtem és alig mozoghattam. A mozgás számomra az volt, hogy kiugráltam két mankóval a fürdőszobába és vissza. Most visszanézve hálás vagyok Istennek, hogy egy olyan időt adott nekem, amikor semmi mással nem kellett foglalkoznom csak Vele. De az első időben, sokat sírtam (titokban) Istennek. Más az, amikor ott vannak körülötted az emberek és te építed őket, fontos, hogy erős legyél, de amikor egyedül vagy és jönnek a kivetítések, hát az kemény dolog.
A mi néha feldühített, az a hazugságok. Az öt év alatt, amíg a főorvos megpróbálta valahogy rendbe hozza a lábam, 2-szer, 3-szor előfordult, hogy valami vírus támadta meg a lábam, vagy a fém alatt elkezdett rohadni a hús. Ilyenkor nagyobb volt az esély arra, hogy levágják a lábam. Ezt persze akkor nem tudtam, ez mindig kicsivel később derült ki a számomra. 2005 márciusában benne voltam egy ilyen helyzetben. A lábamba betett fém alatt a hűst megtámadta egy vírus és a lábam rothadásnak indult. Én ebből csak annyit észleltem, hogy hólyagok keletkeztek a lábamon, majd egy idő után kifakadtak és egy váladék folyt ki belőle. A gyülekezetemben elterjedt az a hír, hogy félek, hogy amputálják a lábam. Egyik tesó hívott fel a másik után és én kezdtem dühös lenni a hamis hír miatt. Mármint, hogy félek. Egy jegyzetemben ezt írtam le akkoriban: „2 napja megint felhívott valaki és újra el kellett magyaráznom mindent. Ez újra kihozta belőlem a haragot. Haragot a hamis hír ellen, ami miatt az emberek aggódnak értem. Az jó és építő, hogy az emberek imádkoznak értem, de jó lenne, ha a megfelelő dolgokért imádkoznának.”
„Akik ismernek (remélem) tudják, hogy nem félek attól, hogy levágják a lábam. Sőt, ezt már régen megbeszéltem Istennel. Ő úgy döntött, hogy megmenti a lábam. Vajon miért engedné meg, hogy levágják a lábam, ha egyszer már csodálatosan megmentette? Tudom, hogy nem fogja. Ha meg megengedi, akkor is az ő nevét fogom felemelni és dicsőíteni, mert az egész életem az Ő kezében van.”
A másik dolog, amivel néhány tesó „elbátortalanított”, amikor kedvesen ajánlottak egy másik orvost, mert hát túl hosszúnak tűnt nekik a dolog (akkor mit szóljak én). Elhiszem, hogy mindezt csupa jóindulatból és szeretetből tették, csak azt nem értették meg, hogy én tudtam, hogy jó helyen vagyok, a megfelelő orvosnál. Isten mindig a legjobbat adja nekünk és én a legjobb helyen voltam. De mivel ezek a drága tesók telebeszélték a fejem, kezdtem hitetlen lenni. Az egyikük elmondta, hogy kint Bécsben, az ottani gyülekezetben van egy orvos, aki éppen ilyen roncsolt lábszárakra specializálódott. Menjek ki, beszéljek vele, mert ő biztos tud nekem segíteni. Akkor már teljesen bizonytalan voltam az orvosommal kapcsolatban, tehát nekiláttam megszervezni a dolgot. A szüleim kivittek Bécsbe, a pásztorom pedig eljött velünk, hogy fordítson. A bécsi kórház gyönyörű volt. Hatalmas nagy, az előtere kb. mint egy hatalmas áruházé, csak sok-sok beteg sétálgatott a boltok között. Felmentünk a 85-ik emeletre. Minden szoba csillogott-villogott, 2-3 ágyas szobák, felszerelve tv-vel. Már kezdtem magam beleélni, hogy itt leszek egy darabig és milyen jó lesz nekem, amikor előkerült a doki és nekiállt átnézni na leleteim és megnézte a lábam. A végén ennyit kérdezett: „Minek jöttem ide? A főorvosom gyönyörűen helyrerakta a lábam. Ennél szebben ő sem tudta volna megcsinálni!”. Ettől kezdve mondhatott nekem bárki bármit. Isten hatalmasan bebizonyította, hogy amit Ő mond az úgy van. Nem azt kell elhinnem amit az emberek, hanem, amit Ő mond.

Az 5 év alatt 11 műtétre volt szükségem. Ebből egyre emlékszem igazán, ami nem műtét volt, hanem ennek a fixatörnek a kiszedése a lábamból. A főorvos úr kb. 5 hónappal a balesetem után berendelt műtétre. Én nagy nyugodtan bementem a kórházba és az első ijedségem az volt, hogy betettek egy 12 fős szobába. A kórház tele volt betegekkel. A rémálmom valóra vált. Ehhez hozzá kell fűznöm, hogy addig a pillanatig hihetetlen kiváltságba volt részem. 2-3 fős szobában voltam. Szóval egy gyors ima – ha Isten ezt akarja, akkor túl fogom élni. Megreggeliztem, kipakoltam, elrendeztem a dolgaimat. Kb. 11-kor jön a dokim és elmondja nekem, hogy 12 körül visznek be a műtőbe, ne reggelizzek. Hát, mondom most már késő! Na nem baj, attól meg lesz a műtét. Kiszedi a fixatört a lábamból. Nem kell aggódnom, kapok fájdalomcsillapítót, szóval minden rendben lesz. 1 óra körül megjött a műtős fiú, hogy bevigyen a műtőbe. A műtős fiúkról meg kell jegyeznem, hogy hihetetlen tisztetelettel bántak velem. Ez a srác meg különösen a kedvencem volt. Kék haja volt, és rengeteget hülyéskedtünk. Ő volt az, aki a bárányomat elvitte az egyik éjszaka és begipszelte a lábát.
Elkészültem, ott vagyok az asztalon, amivel betolnak a műtőbe és eszembe jut, hogy még nem kaptam gyógyszert. Azt mielőtt betolnak a műtőbe be kell venned. Hát de én nem izgulok ugye! A dokim azt mondta minden rendben lesz! Bevittek a műtő elé! Én nevetgélek, hülyéskedek, figyelek, hogy mi történik. Egyszer csak megjött a főorvos úr beöltözve. Megáll a lábam mellett és elkezdi szétszedni a fixatört. Előkészít – gondolom én! Aztán a dokim megkérdezi: Ezt érzed?
Nem!- mondom.
És ezt?
Ezt igen! Kicsit kényelmetlen érzés!
Na és ezek után egy hatalmas nagy, de gyorsan eltűnő fájdalom. Egy könny csordult ki a szememből! Na nem a fájdalomtól, hanem a sokktól. Engem becsaptak! Azt mondták kapok gyógyszert! Nem kaptam és most húzák ki ezeket a fémeket a lábamból! A doki az első 3 fém után odajött és letörölte a könnyeim, majd azt mondta: Anikó! Te egy hős vagy! Ezt még így soha senki nem bírta ki!
Én csak annyit kérdeztem: „Miért a többiek mit csináltak?
A kék hajú műtős fiú odajött, megfogta a kezem, ami hihetetlen nagy bátorítás volt akkor a számomra.
Ha esetleg beteg van a közeledbe, vagy van egy ismerősöd, aki kórházban van, higyjétek el, hogy nincs nagyobb bátorítás a számunkra, betegeknek, mintha valaki megfogja a kezed és kicsit megszorítja. Nem kellenek sokszor a szavak. Az eggyütérzésnek ez az egyszerű formája csodálatos erőt add az embernek, hogy továbbmenjen, bármi is van az életében.
A műtéteket nagyon élveztem! Azzal, hogy Istenre néztem, megszerettem a lábam és érdekelt minden, ami vele történt. Az egyik műtét előtt megkérdeztem a főorvos urat, hogy nem nézhetném-e mit csinál. Sőt, ha kell segítek is neki – odaadom, ami kell neki a műtéthez. A dokim csak ennyit válaszolt: Azzonnal altassák el! (és nevetett).
Általában a műtét napján nem akartam látni senkit sem. Csak a szüleim jöhettek be hozzám. Egyrészt a fájdalom miatt, a másik okot nem mondom el! :) lehet találgatni!
A fixatörrel kapcsolatban még egy dolog: Sokan „csalódtak”, hogy imádkoztak értem és nem volt egy csodálatos gyógyulás! Na ez egy hamis kép! Csak mi, akik nem értünk hozzá gondoljuk ezt. Az orvosok, nővérek, gyógytornászok nagyon is látták azt a csodát, amit Isten véghezvitt nálam. Ugyanis ilyen roncsolásnál, mint ami nálam történt, a fixatör tartja össze a csontokat, amíg az össze nem forr, ami kb 3 év. Utána veszik ki. A gyülekezetemben az egyik hölgy beszélt egy orvos ismerősével, aki elmondta neki, hogy a Honvéd kórház baleseti sebészetén van egy lány, akinek olyan gyorsan gyógyul a csontja, hogy mindenki a csodájára jár. A hölgy bizonyságot tudott tenni ennek az orvosnak, hogy az imának ilyen nagy hatalma van. Így, Isten kegyelmén keresztül, nem 3 évig, hanem csak 5 hónapig volt velem ez a fém szerkezet.
A másik történet engem is meglepett: Tavaly találkoztam azzal a lánnyal, aki az én szellemi édesanyám. 23 évvel ezelőtt ő beszélt nekem Jézusról, és ő vezetett hozzá. Kb. 20 éve nem láttam. Kinn él Amerikában, és az U.S.A. Egyik legjobb kórházában sebésznővér. Szóval érti a szakmáját! Elmeséltem a történetem és elmondtam, hogy mi minden hiányzik a lábamból: maga a térd, csontok, izmok. Elcsodálkozott. Aztán kérte, hogy ha van röngenem szívesen megnézné, mert amit én most elmondtam neki, csak egyszerűen nem érti, hogy hogyan tudok én mankó nélkül létezni. Rá sem lenne szabad állnom a lábamra. Hát, - mondtam – mivel laikus vagyok, én ezt nem tudtam. Én járok – kelek vele. Sőt dolgozok!
Nekem is fel kellett ezt fognom, mert az én agyamban sincs benne, hogy bármiféle hiányosságom lenne. Sőt, meg kellett tanulnom, hogy mozgássérült vagyok. Emberek mozgássérültek lesznek és depresszióba esnek, ami érthető, ne értsetek félre. De Istennel járva teljesen más a helyzet. Amikor felismered azt, hogy Isten szeret, tényleg szeret és minden a javadra van, akkor a helyzetett, ami az emberek vagy a te szemedben rossz, borzalmas, gyötrelmes, Isten átváltoztatja egy áldássá. A helyzeted lehet, hogy be van korlátolva, de van egy hatalmas Istened, akinél nincs korlát! Aki megtehet bármit! Ha Ő veled van, Rá nézzel, Benne Bízol nincs az a helyzet, ahonnét győztesen ne tudnál kijönni. És én nem egy csodálatos gyógyulásról beszélek! Habár hiszem, hogy Isten tud csodát tenni. Egyszer ezt mondta az egyik tesónak, aki a kórházi ágyam mellet állt és nem értette, hogy miért van nekem örömem. „Tudod, annyira közel vagyok Istenhez, annyira élvezem azt, amit Ő tesz velem, bennem, általam, hogy ha most azt mondanád nekem: Anikó! Megvan a hatalmam rá, hogy helyet cseréljünk! Én befekszem helyeted és te egészségesen kisétálsz ezen az ajtón, na mit szólsz? Én nemet mondanék. Inkább fekszem tehetetlenül Isten akaratában egy kórházi ágyban tele örömmel, és megelégedettséggel, mint egészségesen élni Isten akaratán kívül. Mondom ne értsetek félre: Isten akaratába!!! Ez a kulcsszó! Amikor tudod, hogy Isten akaratában vagy, és ez személyes: Te tudod!, akkor jöhet bármi! Tudjuk, hogy minden a javukra van azoknak akik Istent szeretik!
C.S. Lewes az egyik könyvében ezt írta: Kétféle bizonyság van. Az egyik: valami történik veled, imádkozol, Isten válaszol és te dicsőíted őt és örülsz. A másik: valami történik, imádkozol, Isten nem válaszol, de te dicsőíted és örvendezel a helyzetedben. A második bizonyság sokkal erőteljesebb és dicsőségesebb. Nem hiszed? Akkor nézd meg ezt a videót:
http://www.youtube.com/watch?v=aOyAIQaF1ao&feature=related
Ennek az embernek hihetetlen bátorító az élete! Ez az első rész, de érdemes végignézni, hallgatni a bizonyságát, és rájössz, hogy a te problémád nem is olyan nagy!

A szüleimre igazán büszke vagyok. Igaz, hogy nem hisznek Krisztusba, de nagyszerű emberek. Végig ott álltak mellettem. A mamám elmondta, hogy az ijedségére nagy megnyugvás volt a gyülekezetem hozzáállása. Ők vidéken élnek és egy héten egyszer tudtak feljönni Budapestre, a kórházba. A mamám mégis nyugodt volt, mert tudta, hogy minden nap bejön hozzám valaki, és gondoskodik rólam. Ez tényleg így volt: néha annyi gyümölcslevem, gyümölcsöm, csokim volt, hogy kénytelen voltam elosztogatni. A főorvos azon nevetett reggelente, hogy míg mindenki a kórházi kosztot ette, addig az én ágyamon olyan bőséges reggeli volt, mint a királyoknál. Paradicsom, paprika, padlizsánkrém, sajt... amit csak akartam. Ilyen helyzetben ugye nem csoda, hogy nem akartam, vagy nem tudtam panaszkodni. Volt egy fiú, akivel arról beszélgettünk, hogy mennyire kiváltságosak vagyunk. És tényleg ezt éreztem. Szóval a kórházban töltött első 3 hónap izgalmas volt. Eleinte sokszor néztem az órát szerdán és vasárnap, és percre pontosan tudtam mi is történik. Vágytam arra, hogy ott legyek az Istentiszteleten, és néha nehéz volt elfogadnom, hogy most nem lehet. Ilyenkor nem lehetett velem beszélgetni, mert bekapcsoltam gyorsan egy üzenetet, hogy inkább arra figyeljek, mint a gondolataimra. Azt hiszem 2 hónap múlva a főorvos úr megengedte, hogy kivigyenek egy hétvégére. Úgy mentem a barátnőm kocsijában, mint aki most látja először a várost. 2 hónapig nem láttam mást, csak a szobám falát, és most kint vagyok – nagyon izgalmas volt. De még izgalmasabb volt, amikor elmehettem végre az Istentiszteletre. Emlékszem, annyira izgultam, hogy alig lehetett hozzám szólni. Mint aki először megy a randira. A szívem a torkomban dobogott és alig vártam, hogy elkezdődjön. Akkor értettem meg, hogy mennyire megszokott voltam a gyülivel kapcsolatba. Isten azt szeretné, ha mindig egy egészséges izgalommal mennék a gyülibe, hiszen ott Vele találkozzunk. Ő akar hozzánk szólni, és tanítani, felkészíteni a szívünket.
3 hónap múlva hazaengedtek a családomhoz. Otthon, a szüleimnél eleinte nagyon nehéz volt. Fenn Budapesten naponta találkoztam a tesókkal, lent a szüleimnél hetente egyszer, ha volt idejük meglátogatni. (Itt kell megjegyeznem, hogy ezek a hetente egyszeri látogatások nagyon sokat jelentettek nekem és a családomnak is.) Sokat segített, amikor Isten arra kért, hogy nézzem úgy ezt a helyzetet a családomnál, mintha szanatóriumba lennék. Akkor megvettem az első laptopom és elkezdtem P. Stevens kis könyveket fordítani. Jót tett nekem: gyakoroltam az angolt, üzenetet olvastam, és nem is értem miért, de amikor valakivel beszélgettem telefonon, a válasz mindig pont az az üzenet volt, amit éppen fordítottam. Így lett egy szolgálatom: ezeket az üzeneteket emailban továbbküldtem embereknek, akik nem tudtak angolul. Nagyon hiányzott a gyüli, de így egy kicsit könnyebb volt elviselnem a helyzetem.

Elhívás

Volt egy pont az életemben, amikor Isten megmutatta, hogy miért is történt velem ez a dolog, attól függetlenül, hogy nem tettem fel neki ezt a kérdést. A 90-es évek elején, amikor elkezdtem Biblia iskolába járni, az egyik Pásztorral, P. Tommal, elmentünk kórházakba, kicsit bátorítani a betegeket. Énekeltünk és beszélgettünk olyanokkal, akik érdeklődtek. Bennem mindig volt egy küszködés: ott feküdtek ezek a nénik, bácsik az ágyukban, azt sem tudtam min mennek keresztül, és olyan furcsa volt beszélnem Krisztus szeretetéről. Abszolút megértettem a válaszukat, ami sokszor az volt, hogy könnyű neked, téged szeret Isten, egészséges vagy. Így nemsokára abbahagytam ezt a szolgálatot, mert nem éreztem őszintének a mondanivalómat. Amikor megtörtént a baleset és ott feküdtem a többi beteg között, elememben éreztem magam. Most nem jöhettek ezzel a szöveggel, hogy: nem tudom min mennek keresztül. Igenis tudtam. Ott voltam teljesen kiszolgáltatva másoknak. 1 teljes évig a hátamon feküdtem, éjszaka 2 óránként felkeltem tornázni, majd visszaaludtam. Ünnepnapnak számított, amikor egy éjszaka 8 órát aludtam. A műtétek után senkit nem tűrtem meg magam körül, csak a szüleimet. Amikor kiugráltam a fürdőszobába, két mankóval, utána olyan fáradt voltam, mintha egy órát kocogtam volna. De a legrosszabb az volt, hogy teljesen ki vagy szolgáltatva másoknak. Ez még otthon tűrhető volt, mert a szüleim teljes mértékben ott voltak mögöttem. De a kórházban más volt a helyzet. Mivel nem látjuk a szobából, hogy mi történik a folyóson, azt sem lehetett látni, hogy a nővéreknek mennyi munkájuk van. Te csak arra lettél figyelmes, hogy csengettél valamiért, és telik az idő, és csak nem jönnek. Szóval sok-sok türelemre és megértésre volt szükségünk.
Ott tartottam, hogy mivel átéltem, hogy milyen kórházban, magatehetetlennek lenni, a betegek csüngtek a szavaimon. Különösen, amikor látták, az örömöm. Sokan nekem tulajdonították, és meglepődtek, amikor elmeséltem, hogy én egy sírós, befelé forduló valaki voltam, akit nehezen lehetett megszólaltatni. Isten volt az, aki megváltoztatott, és aki odaadta az Ő örömét nekem. Emlékszem egy nénire, aki aznap reggel tudta meg, hogy levágják a lábát. Ott álltam az ágya mellett, fogtam a kezét, és hallgattam a kétségbeesett szavait. Megmondom őszintén, nem tudtam, hogy mit mondjak neki. Csak fogtam a kezét, hallgattam és közben imádkoztam. Aztán bejött egy nővérke, elkezdte beágyazni a mellettünk lévő ágyat, és gondolom hallotta a néni panaszáradatát. Aztán csak ennyit mondott a néninek: „tessék csak erre a lányra figyelni, neki is majdnem levágták a lábát!” A néninek kikerekedett a szeme, rám nézett és elhallgatott. Én elmondtam a történetem, az elhatározásaimat, vigasztaltam és ötleteket adtam a továbblépésre. Még az evangéliumot is sikerült megosztanom vele. Nem tudom mi lett a nénivel, de azt láttam, hogy teljesen megnyugodott és megbékélt a helyzetével. Egy másik alkalommal betettek egy olyan szobába, ahol 6-an voltunk. Volt egy nagyon gonosz néni közöttük. Folyamatosan gúnyolta az egyik nénit, aki beszélni nem tudott. Az első nap csak figyeltem, és egyre dühösebb lettem, de tudtam, hogy nem szólhatok. Végre eltelt az első nap. Másnap reggel hozták a reggelit. Az a néni, akit folyamatosan gúnyoltak, az egyik keze és az egyik lába volt eltörve. Szóval igazándiból semmit nem tudott csinálni. Meghozták a reggelit és valahogy úgy jött ki, hogy a nővérkének rengetek dolga akadt és nem tudott visszajönni, megkenni a kenyerét és odaadni neki. Isten adott egy ötletet. Felkeltem, odaugráltam a nénihez és elkezdtem megcsinálni a reggelijét. A szobában hirtelen nagy csend lett. Háttal álltam, de éreztem a tekintetüket. A gúnyolódót még aznap átköltöztették egy másik szobába, a többi néni pedig kinevezett szobafőnöknek. Én mondtam meg mindenkinek mit csináljon. A gyógytornász kiadta az utasítást, és az én felelősségem volt, hogy mindenki megcsinálj a napi gyakorlatát.
Ha most egy nehéz helyzetben vagy, ne ess kétségbe! Találd meg azokat a kis ajtókat, amiket Isten kinyitott neked, hogy szolgálj mások felé. Nem véletlenül vagy ebben a helyzetben. Neked szükséged van erre a helyzetre, Istennek szüksége van rád ebben a helyzetben, és másoknak szükségük van rád a te helyzetedben! Ha nehéz is, tegyél meg kis lépéseket és tudd, hogy ez is el fog múlni. A tél után jön a tavasz. A völgyből felfelé vezet az út. Menj tovább és eljön majd az a pillanat, amikor fenn leszel a hegytetőn és gyönyörködni fogsz a kilátásban, és azt fogod mondani, hogy megérte átmenni a völgyön.

Szóval kis kitérővel vissza a balesetemhez. Hónapokkal előtte felkészített rá Isten. Néha amikor taxival mentem haza, azon gondolkoztam, hogy mi lenne, ha balesetem lenne. Eldöntöttem, hogy akkor is Isten lesz az első. Így amikor megtörtént a dolog, könnyen át tudtam neki adni az egész helyzetet és tudtam, hogy az Ő tökéletes akaratában leszek, bármi is fog történni.
Az első három hónapot bent töltöttem a kórházban. Ha jól emlékszem a 3 hónap alatt 3 műtétem volt. A nővérek tündéri aranyosak voltak. Egyetlen egy nővérrel gyűlt meg a bajom, de nála látszódott, hogy nem szereti a munkáját. Az orvosok végezték a munkájukat, de nem nagyon szerették ha panaszkodtál. Egyetlen egy orvosnál tudtam, hogy ha megkérdezi, hogy vagyok, akkor tényleg érdekli is, szeretné tudni. Az egyik este ez az orvos volt ügyeletben és megbeszéltük, hogy mivel napközben kicsit rosszul voltam, ha az éjszaka folyamán bármire szükségem van, nyugodtan szóljak neki. Éjfél körül felébredtem és úgy éreztem, hogy szükségem van valakire, aki megérti min megyek keresztül és ha mást nem, csak megszorítja a kezem. Kicsi erőt add továbbmenni. Furcsa volt, mert imádkozni nem tudtam, és egyre jobban kétségbeestem a jövőmmel kapcsolatba. Csengettem a nővérért. Semmi. Senki nem jött. Már vagy 20 perce vártam, amikor berobbant az a nővér, akin látszott, hogy nem szeret itt dolgozni. Kértem, hogy szóljon a dokinak. Ő megkérdezte mi a problémám? Én tudtam, hogy nem mondhatom el, mert egyáltalán nem értené meg. Hát sóhajtottam egyet és mondtam, hogy rendben, nem kell szólni. Arra nem emlékszem, hogy ezek után mi történt, valószínű, hogy Isten kegyelmes volt és elaludtam. Másnap reggel a főorvos úr jött átkötözni, amit már írtam, hogy nem egy kellemes dolog. (12 kis lyuk a lábamban, amit alkohollal kitisztítanak). Nem volt jókedvem azon a reggelen, és ami bántott, hogy senkit sem érdekelt. Amikor elkezdték a sebeimet tisztítani, egy könnycsepp legördült az arcomon. A főorvos úr rám nézett, és azt mondta, hogy hagyjam abba a sírást, mert hallotta, hogy éjszaka is hisztiztem. Na itt elcsattant az agyam. „Azt sem tudja mit beszél! MI? Hogy én hisztiztem? Na, ti sem hallottatok még engem hisztizni!!!!” - gondoltam. Kb. pár napja lehettem a kórházban, ami azt jelentette, hogy csak feküdni tudtam. Annyira mérges lettem, arra a mit mondott, hogy elkaptam a fejem felett lévő kapaszkodót, felhúztam magam és a dokim szemébe nézve azt mondtam: „Akkor sírok, amikor én akarok! Ha fáj, amit csinál, akkor igenis megengedhetem magamnak, hogy sírok!” Visszafeküdtem, és elfordítottam az arcom. A szobában vágni lehetett a levegőt. Síri csend. A doki bocsánatot kért. Én is elnézést kértem, és elmondtam neki, hogy rossz éjszakám volt. A kötözés után nem sokkal bejött vizitre a kedvenc orvosom és megkérdezte: „Hogy vagy?” Na itt tényleg elsírtam magam. Mondtam, hogy rossz éjszakám volt és ő meg megkérdezte, hogy miért nem hívtam. Én elmondtam, mi történt éjszaka. Látszott, hogy nagyon mérges lett. Abbahagyta a vizitet, kirobogott. Én nem tudom, hogy ezek után mi történt, de ez a nővér, ez a nap után, ha bármit kértem, azonnal megcsinálta.
Ha már a kedvenc dokimról írtam; nagyon sokat húztuk egymást. Mint már írtam a fixatör nagyon nehéz volt. Amikor a főorvos úr minden reggel átkötözött, a kötözős nővér tartotta a lábam és sokszor a kötözés végére csorgott róla a víz. Szóval a kedvenc dokim, egyik reggel bejött, és kijelentette, hogy holnapra fel kell emelnem a lábam. Én azt mondtam; rendben! Persze, meg sem bírtam mozdítani, nemhogy felemelni. Isten akkoriban egy olyan hölgyet tett a szobámba, akinek az anyukája gyógytornász volt. Aznap bejött meglátogatni a lányát, és én elmeséltem neki a doki parancsát. A néni elmagyarázta, hogy mivel a balesetem miatt sok izom hiányzik a lábamból, ezért nem tudom azokat az izmokat használni, így egy kicsit másképpen kell felemelnem a lábam. Megmutatta, hogy melyik izomra koncentráljak és mehet.... Kis koncentrálás, és már fenn is volt a lábam. Másnap reggel vártam, hogy jöjjön a vizit. Amikor a dokik bejöttek, figyelmet kértem, elmondtam, hogy volt egy házim és be akarom mutatni. Kis koncentrálás.... és emelés!!! A orvosok elámultak. Aztán a kedvenc orvosom rátámaszkodott a lábamra és azt kérte tőlem, hogy na így emeljem fel a lábam, ha tudom. Kis ima, kis koncentrálás.... és emelés. „Mindenre van erőm Krisztusban, aki engem megerősít!”
Volt egy kék hajú műtős fiú, akivel szintén sokat nevettünk. Mivel sok látogatóm volt, rengeteg plüss állatkát kaptam. P. Vreeland amikor bejött hozzám látogatni, hozott egy kisbárányt, ami mindig a fejem felett lógott, hogy emlékezzek rá, hogy Krisztusra kell nézni. (Jézus, Isten bárány). Az egyik reggel, amikor felébredtem, ránéztem a bárányomra és látom, hogy a bal lába gipszben van. Kiderült, hogy a műtős srác éjszaka, amíg aludtam, elvitte a lábam és begipszelte.
Egyszer egy olyan bábut kaptam, egy madarat, amivel csipogni lehetett. Őt a nővérek vitték el, szintén bekötötték a lábát, kis kosarat kapott, sőt még kórlapot is. Az orvosok pedig nemcsak rólam akartak tudni, hogy volt e lázam, minden rendben van-e velem, hanem a madaram kórlapját is hűségesen vezették.
P. Vreelandre visszatérve. Ő már nem Magyarországon élt, hanem visszament Amerikába, csak vissza kellett jönnie egy műtétre. Nagyon megáldott, hogy fájós lábbal, bejött meglátogatni. Ő egy nagyon drága pásztor az életemben. Még a 90-es években együtt szolgáltunk Székesfehérváron. Amikor általában bejöttek a látogatók, és megkérdezték, hogy hogy vagyok; széles mosollyal válaszoltam, hogy: Jól! És ez volt az igazság. De amikor P. Vreeland kérdezte, ő egyenesen a szemembe nézett, és a válaszom után még egyszer megkérdezte: „Azt kérdeztem: Hogy vagy?” Abban a pillanatban nem láttam mást, mint Krisztust és elsírtam magam. Ez nem egy egyszerű sírás volt. Ha már voltál Isten jelenlétében úgy, hogy annyira megérintett, hogy elkezdtél sírni, akkor tudod miről beszélek. Isten szeretetének a hatalma volt ott. Ezek a szeretet szavai voltak. Akkor a pásztor elkezdett Jézusról beszélni, elmondta, hogy Ő Isten báránya (azért hozott nekem bárányt), és mindig minden alkalommal nézzek őreá.
Itt le kell írnom valamit. 4Mózes 21 fejezete beszél a rézkígyóról.
„És a népnek lelke megkeseredék útközben.És szóla a nép Isten ellen és Mózes ellen: Miért hoztatok fel minket Égyiptomból, hogy meghaljunk e pusztában? Mert nincsen kenyér, víz sincsen, és e hitvány eledelt útálja a mi lelkünk.
Bocsáta azért az Úr a népre tüzes kigyókat, és megmardosák a népet, és sokan meghalának Izráel népéből. Akkor méne a nép Mózeshez, és mondának: Vétkeztünk, mert szólottunk az Úr ellen és te ellened; imádkozzál az Úrhoz, hogy vigye el rólunk a kígyókat. És imádkozék Mózes a népért.
És monda az Úr Mózesnek: Csinálj magadnak tüzes kígyót, és tűzd fel azt póznára: és ha valaki megmarattatik, és feltekint arra, életben maradjon.
Csinála azért Mózes rézkígyót, és feltűzé azt póznára. És lőn, hogy ha a kígyó valakit megmar vala, és az feltekinte a rézkígyóra, életben marada.” 4Mózes 21: 4-9
Érdekes volt, hogy amikor először megláttam a lábam semmi baj nem volt. Jobban kiakadtam azon, hogy a bokám milyen dagadt, mint azon, hogy nincs térdem. De volt egy pont, amikor jött a kétségbeesés. Mi lesz velem? Volt egy életem, ami a múlté, hogyan tovább? Isten emlékeztetett erre az részre: Nézz a rézkígyóra! Nézz Jézusra! Így, amikor jött a kétségbeesés, direkt a plafon, vagy az ablak felé, fordítottam a fejem és elkezdtem imádkozni, vagy dicsérni Istent. Ami még nagyon bevált, főképp, amikor a fájdalom miatt, vagy mert egész nap a hátadon fekszel és fáj mindened, nem tudsz aludni, gyorsan elővettem a CD lejátszóm, bekapcsoltam egy üzenetet. Sok – sok P. Stevens üzenet altatott el akkoriban.

A gyülekezetem hatalmas áldás volt a számomra. Az emberek egymást váltották. Reggeltől estig volt látogatóm. A nővérek pár nap múlva szóltak, hogy beszéljek már a barátaimmal, hogy csak délután jöjjenek, mert nekem délelőtt pihennem kéne. Jól éreztem magam. Emailok, levelek jöttek a világ minden tájáról. Jó volt az a tudat, hogy ennyi ember gondol rám. De ugyanakkor láttam, hogy ezeknek az embereknek, akik eljönnek meglátogatni, mennyi gondjuk, bajuk van. Úgy tűnt, mintha Isten leültetett volna és kérte, hogy figyeljek oda ezekre a dolgokra. A balesetem előtti pár évben sokat dolgoztam. Igazándiból a munkám lett a szolgálatom is. Emiatt a gyülekezetembe lévő emberek kissé hátra kerültek. Isten itt mintha figyelmeztetett volna, hogy ne felejtkezzek el róluk sem. Az egyik néni a szobámból hívta fel rá a figyelmem arra, hogy észrevette, hogy hozzám tanácsot kérni jönnek az emberek. Mindenki nekem panaszkodik, én meg bátorítom őket.
Sokan megkérdezték, hogy tudom-e, hogy miért történt a dolog. Őszinte leszek: nem és nem is érdekelt. Ahhoz, hogy ezt megérts el kell mesélnem a megtérésem történetét.
Én egy ateista családban nőttem fel. Nem is igazán volt gyerekkorom. Kisgyerekként az álmaimban éltem, ahol egy hős voltam, aki ment és megmentette az embereket. 6-8 évesen ez az álom kicsit átváltozott: Álmomban egy egy bátyám, aki nagyon szeretett. Fent a felhők felett volt a kastélyunk, ahol az apukánkkal együtt éltünk. Én mindig leszöktem a földre és valami bajba kerültem. Ekkor jött a bátyám és megmentett. (Na ki jön rá, ki volt a bátyám? :) 16 évesen lett egy barátom, ami mindenféle bajba sodort. Nem voltam belé szerelmes, csak mindenkinek volt barátja, hát legyen nekem is. 17 éves voltam, amikor már nagyon zavart, hogy én a család jó kislánya össze – vissza hazudozok mindenkinek. Bajban voltam és süllyedtem egyre lejjebb. Egyik este, én aki mindig fennen hirdette, hogy nincs Isten, ha meg van jöjjön és mutatkozzon be, felkiáltottam Istenhez: „istenem, ha vagy mutasd meg magad!” A nővérem akkoriban főiskolára járt és csatlakozott egy kórushoz. A kórus vezetője a Continentál Singers egyik énekese volt, és az egyik szolgálata az volt, hogy a főiskoláról hívta az embereket a koncertjére. A nővérem az én kis imám után nemsokkal hazajött és elújságolta, hogy hétvégén megy Budapestre egy koncertre. Nem volt valami jó kapcsolatunk akkoriban és én félve kérdeztem meg tőle, hogy esetleg elmehetnék e én is. Ő beleegyezett. A vonatút 2 órán át tartott. 8-an lehettünk, ebből 3-4 lány már keresztény volt. Az indulás után nemsokkal, az egyik hívő lány könyveket vett elő, szétosztotta és lehetett olvasni. Vagyis nem volt más választásom, mert mindenki elkezdett olvasni. A könyvem 3 hegymás fiúról szólt, akik hívők voltak és az egyik hegymászásuk során eltűntek. Ennyire emlékszem az egészből, mert nagyon untam az egész könyvet. Sokszor megemlítették Jézust, Istent és ez kicsit kiakasztott. (amikor azt írom, hogy kicsit, az azt jelenti, hogy nagyon!) A koncert jó volt, tetszett, nem történt igazándiból semmi említésre méltó. Mivel maga a zene nagyon tetszett, Istent persze kivettem belőle, elkezdtem járni rájuk. Azt hiszem, a negyedik alkalommal azonban történt valami. Az egyik dalnál, aminek a lényege az volt, hogy Jézus él, Ő feltámadt a sírból, egy csendes, halk, szelíd hang elkezdett beszélni hozzám. Nagyon megijedtem! Nem kívülről jött ez a hang, hanem bent volt a fejemben, és én nem tudtam, hogy mi történik velem. Ugyanis ez a valaki elmondta, hogy tudja az én kis mocskos titkaim, és elkezdte felsorolni. Tudtam, hogy ezek nem az én gondolataim, mert én mindig kárhoztattam maga. Ez a valaki pedig hihetetlen nagy szeretettel beszélt hozzám. Elkezdtem sírni, de gyorsan letöröltem a könnyeim, mert hát voltak körülöttem emberek, na és persze a tesóm is ott volt. Próbáltam kizárni ezt a valakit és odafigyelni a zenére. A koncert végén odamentem az egyik énekeshez és gratuláltam neki, hogy milyen jó volt ez az egész, aztán elsírtam magam. Leültettet és elmondta nekem az evangéliumot, amit 17 év óta először hallottam. Ami megérintett belőle: Ha én egyedül lettem volna itt a földön, Jézus akkor is eljött volna és meghalt volna értem. Ez a szeretett nagyon megérintett. Azt mondtam, hogy ez kell nekem. Így még soha senki nem szeretett. Feltétel nélkül, anélkül, hogy kihasznált volna. Tehát imádkoztunk. Aztán este Miskolcon újra átgondoltam ezt az egészet, ami történt velem. Tiszta fejjel, érzelem mentesen. Aztán letérdeltem és az egész életemet odaadtam Isten kezébe. Azt mondtam neki: Mostantól fogva Te irányítod az életem! Oda viszel, ahová akarod, azt teszel velem, amit akarsz! A tiéd vagyok!”
Néha, amikor át akarom venni az irányítást az életem felett, Isten mindig emlékeztet erre az imámra.
(Ha még nem ismered Isten szeretetét, kérlek nézd meg ezt a kis videót: http://www.youtube.com/watch?v=qLo8_TtCCl4 )